0. nap

Nagy kedvencünk Itália, megunhatatlan. Ezért aztán nem csoda, ha ismét bevetjük magunkat a természeti szépségek, a kulturális örökségek és a művészeti remekek dzsungelébe. Nem is beszélve a kulináris élvezetekről, és itt most nem a májkrém konzervre gondolok. Az útvonal tervezése teljesen szubjektíven történt, igyekeztünk olyan helyeket választani, ahol még nem jártunk, vagy ha mégis, nem töltöttünk elég időt a hely felfedezésével. Az útiterv nagyszabású, de szabink nekünk is csak két hét, ezért aztán számos nagyvárost kikerültünk, ahol egyenként is el lehetne tölteni egy-egy hetet.

Nagyjából ez az elképzelésünk, aztán majd meglátjuk...

A blog kizárólag személyes használatra íródott és az otthoni családtagok szubjektív tájékoztatására. Ha esetleg egy idetévedt olvasó talál benne hasznos információt saját útjának megtervezéséhez, annak örülök, ezért is írtam bele a szükségesnél talán egy kicsit több információt a parkoló helyekről és árakról.

1. nap

Túl sokat nem vártam az első naptól, mindössze egy látnivalót terveztünk be, hogy még napsütésben érkezzünk le a tengerpartra. Na persze kizárólag egészségügyi okból, hogy a D vitamin szintünket emeljük egy kicsit.

Már régóta tervezem hogyha egyszer Olaszország felé megyek, megállok a szlovéniai Predjama kastélynál, most végre belefért az időbe.

Szlovénia egyik legérdekesebb és leghíresebb látnivalójáról beszélünk. A kicsinyke Predjama falu határában található Predjamai barlangvár. A vár a Hrušica hegy meredek 125 m magas szikla peremére egy barlang bejáratában épült a XIII-XVI. századokban. A vár leghíresebb tulajdonosa Erasmus Lueger lovag volt, akire a térség Robin Hoodjaként tekintenek a helyiek. Egy Bécsben elkövetett gyilkosság miatt halálra ítéltek, és ezért ide menekült. Az osztrákok hónapokon át ostromolták a várat eredménytelenül, végül egy szolga árulása révén sikerült 1484-ben elfoglalniuk a várat és Erasmus rablólovagot megölniük. A bejáratnál kapott magyar nyelvű audiogájdból megtudtuk, hogy a félelmetes vitéznek csúfos vége lett, épp a budin ült, amikor eltalálta őt egy méretes kőgolyó.

A II. világháborúban a vár Tito partizánjainak is menedékül szolgált, de ez mind semmi! A legnagyobb durranás, hogy itt forgatta Jackie Chan az Istenek fegyverzete filmet, ráadásul jól össze is törte magát egy kaszkadőr jelenetnél.
A vár a pincétől a padlásig bejárható, nem túl gazdag a berendezési tárgy anyaga, azért a különböző termekben, láthatunk néhány szobrot, bútorokat, fegyvereket, és régészeti leleteket, valamint panoptikum szerűen megismerkedhetünk a várlakók mindennapi életével. Külön figyelemre méltó a várkápolnában található XV. századi Pietà. A vár alatt-mögött található 6 km hosszú barlangrendszer külön belépővel, megadott időpontokban, csoportos vezetéssel látogatható. Belépő a várba 10,- EUR (2015), A parkolóban áll egy hatalmas hársfa. Ez alatt nyugszik Erasmus lovag.

2. nap

Lignano az egyik kedvenc célállomása a magyar nyaralóknak. Közel is van, finom a homokos tengerpartja, (bár még nem kóstoltam) és tele van minden földi jóval, úgy mint napernyő ültetvény és a parton grasszáló embertömeg. Még jó, hogy tegnap délután kiélveztük eme örömöket, mert ma reggelre befelhősödött sőt még esett is, hogy teljesen elriasszon a strandolástól. Mivel a helyzet nem javult, ellenben még egy kis hideggel súlyosbodott, feladtuk hogy csoki barnán folytatjuk az utunkat.
Újra tervezés következett és ellátogattunk a közeli Palmanovába, ami egy jópofa kisváros.

A XVI században alapított település érdekessége, hogy erődvárosnak épült, szabályos 9-szögletű alaprajzát máig épségben megőrizte. Érdemes megnézni a Google Earth-ön, hogy néz ki felülről. A szabályos mértani alakzat közepén van a főtér az 1636-ban elkészült dómmal. A szakadó esőben egyetlen értelmes dolgot tehettünk, bementünk a templomba. Megdöbbentően tágas tér fogadott odabenn, aminek talán az lehet az oka, hogy tartóoszlopok alkalmazása nélkül sikerült megoldania a középkor építészeinek, hogy a tetőszerkezet így is megálljon.
Palmanova másik érdekessége az autópálya mellett fekvő outlet bevásárló falu, ami ugyan nem 9 szögletű, de nyitva van vasárnap is és ez éppen elég ok volt nekünk ahhoz, hogy felfedezzük a modern kor emberének időtöltését.

3. nap

A mai nap Padova volt a fő úti célunk. Igyekeznünk kellett, mert pontban 11 órára volt előre megváltott jegyünk a Cappella degli Scrovegni-be, ami Giotto legépebben fennmaradt műve, művészi színvonala alapján pedig ismert életművének, és a korszak festészetének talán legkiemelkedőbb emléke. Mivel korlátozott a látogatók száma, nem árt előre lefoglalni a helyünket az intézmény honlapján. 8 euróért megtekinthetünk egy negyedórás videót, a legfontosabb tudnivalókról, aztán pontosan ugyanennyi időt tölthetünk bent a kápolnában. A 15 perc lejártával a szúrós tekintetű teremőr néni, - aki azért van ott, hogy kiverje a japánok kezéből a telefont, ha azok a tiltás ellenére kattintanának egy szelfit - kihajtja a népet. Ezzel együtt megkapó látvány az 1303-ban elkészült, padlótól a mennyezetig freskókkal díszített kápolna.

Az óvároson keresztül délnek vettük az irányt, hogy meglátogassuk a Szent Antal bazilikát. Szűk, középkori utcákon át barangolva kiérkeztünk egy impozáns térre, aminek túloldalán feltűnt a jellegzetes bizánci stílusban épült dóm. A főbejáratot zárva találtuk, ezért elindultunk körbe, hogy keressünk egy nyitva lévő oldalkaput. Hanem a templom épületét egy laktanya komplexum vette körül. Már lementünk a térképről, amikor rájöttünk, hogy valójában ez nem is az a bazilika, amit keresünk. Egy béna, internetről kinyomtatott térképpel próbáltam navigálni, de hamar rájöttem, hogy a térképem nem tüntet fel minden utcát, cserébe viszont még elírások is vannak benne. Arról meg aztán végkép nem tehetek, hogy ezek a középkori építészek ennyire koppintottak egymásról.

Elcsigázottan érkeztünk végre Szent Antal végső nyughelyéül is szolgáló bazilikába.

  A belépés ingyenes, de fényképezni nem lehet. Egy bal oldali hajóban alakítottak ki egy kápolnát a névadónak, ahol egy szarkofágban mind a mai napig ott fekszik. A hívek a márványkoporsó érintésének évszázadok óta csodatevő erőt tulajdonítanak. Itt őrzik a szent csontjait, egykori csuháját és csodával határos módon épen maradt nyelvét is. Ez utóbbi kicsit bizarr, merthogy meg is lehet nézni a közel 800 éves, elfekedett testrészt.
Délután négy volt, mire visszaértünk a parkolóban hagyott kocsinkhoz. Ez egy jegy nélküli, nyitott parkoló. Belépéskor egy kamera leolvassa a rendszámunkat, és amikor megyek az automatához fizetni, akkor azzal kell kezdeni, hogy beütöm a saját rendszámomat. Kicsit sokkolt a hír, amikor kiderült, hogy óránként 2 euróért parkoltam, amikor a szemben lévő fedett parkolóház fennen hirdeti, hogy náluk 1 euró egy óra. Mindegy, leszurkoltam a kiírt összeget és néhány perc múlva már el is hagytuk a város forgatagát Monselice irányába.
A római időkben is ismert város már a bronzkorban is lakott volt. A kastély (Castello Cini) otthont ad az egyik legfontosabb európai középkori fegyver és páncél gyűjteménynek. Felsétáltunk a hegytetőre, de az utolsó métereket már nem tudtuk megtenni, mert egy nagy, lelakatolt vaskapu állta utunkat, így a panorámában sajnos csak onnan tudtunk gyönyörködni, a várba nem lehetett felmenni.
Mielőtt a szálláshelyre indultunk volna, útba ejtettük Arquà Petrarca nevű kis hegyi falut, aminek fő nevezetessége a templom előtt elhelyezett szarkofág, amelyben 1374-ben elhunyt, talán a leghíresebb itáliai humanista költő, Petrarca nyugszik.
A szállásunk is megér néhány szót. Az interneten találtam, úgynevezett agricola panziót, ami talán a mi falusi turizmusunknak megfelelő, valójában egy kisebb borgazdaság, saját szőlővel és néhány olajfával. Lenyűgöző panoráma az Eugani dombságra, szépen felújított panzió, patinás berendezési tárgyakkal, mindezt olasz árakhoz mérten fillérekért. A napot egy nyugágyban borozgatós, kilátásban gyönyörködős beszélgetéssel fejezetük be.

4. nap

Vásároltunk még a szállásadónktól egy palack saját készítésű habzóbort, aztán leereszkedtünk a hegyről Este városába. A kisváros fő nevezetessége a középkori vár maradványai, aminek mára csak a falai maradtak fent, a belső  térben pedig egy közpark kapott helyet. Kata felfedezett még egy újabb dómot is és mondta, hogy menjünk el oda, ha szerencsénk van, nyitva lesz. Igen - mondtam - és ha még nagyobb, akkor nem. Nyitva volt, de nem időzhettünk sokat, mert egyrészt lejárt a parkoló cetlink, másrészt még rengeteg program volt mára.
Robogtunk tovább Rovigo felé, amikor a csomagtartó felől tompa puffanást hallottunk. Félreálltam, mert jobb az ilyet rögtön tisztázni és hát az történ, amitől féltünk, kipukkadt a habzóborunk. De nem ám a dugónál, egyszerűen leszakadt az üveg alja, nem bírta a meleget és a rázkódást.
Rovigo jellegzetes kis olasz város, többféle történelmi emlékkel, de hát ebben az országban annyi a régmúlt időket reprezentáló látványosság, hogy ez a hely nem fért bele az útikönyvekbe. Egy helyi lokálpatrióta honlapjáról néztem ki a javasolt séta útvonalat és csak egy helyen tértünk le róla, amikor kiderült hogy keddenként piaccá változik a belváros egyik sétáló utcája.

Ferrara viszont már ott van minden tájékoztatóban hatalmas bazilikája és a város közepén álló, vizesárokkal körbevett vára miatt is. Szűkében álltunk az időnek, ezért most egyenesen a dómhoz vezető kockaköves sikátor végében parkoltam le (szabályosan) (azt hiszem). Hanem, ami totál kiakasztott, hogy a fő attrakció, jelen esetben a ferrarai dóm egyszerűen zárva volt. Kénytelenek voltunk beérni azzal, hogy átsétáltunk a Castello Estense udvarán, aztán irány Modena, mert hat előtt még jelenésünk volt Enzo hazájában.
Ferrara után Ferrari. Idén nyitotta meg kapuit a második Ferrari múzeum néhány kilométeres körzeten belül. Ha már amúgy is erre járunk, szerettem volna megnézni élőben is egy-két autócsodát. A kiállító csarnok impozáns, a kocsik gyönyörűek, csakhogy valakinek az jutott az eszébe, hogy ha már Enzo Ferrari és Luciano Pavarotti egy városból valók, akkor üvöltessünk néhány opera áriát a nagyérdemű szórakoztatására. Biztos szép, de én még zeneileg nem állok ezen a szinten.

A mai éjszakát egy Levizzano Rangone nevű falucskában töltöttünk, aminek természetesen volt egy középkori vára, de ez már szót sem érdemel. Daniele a szállásadónk, a közeli étteremben dolgozott, onnan rohant át telefonhívásunkra, merthogy mi voltunk az egyedüli vendégek a panzióban. Dani jó fej volt, amikor megtudta, hogy Capri-ra is megyünk azonnal leírta annak az étteremnek a címét, ahol három évig dolgozott, és egy üzenetet a pincér haverjának, hogy melyik asztalhoz ültessen minket, ahonnan legjobban látszanak a tengerből kiálló sziklák.

5. nap

Esik. Hajnalban villámlott, azt hittük csak egy múló zivatar, de sajnos átment egy jó masszív csendes esőzésbe. Pedig az első betervezett állomás egy sétaút lett volna az iszapvulkánokhoz, így azt csak kocsiból kaptuk lencsevégre.

Castello di Montecuccolót már esernyővel a kézben másztuk meg. Sajnos feleslegesen, mert ezt is zárva találtuk. Az 1212-ben emelt bizánci torony tövéből pedig az eső miatt nem láttunk semmit a panorámából.
Leereszkedtünk a völgybe, mert útba esett egy 1522-ben épített szamárhátú híd, a Ponte di Olina. Megcsináltuk a fotókat, aztán neki veselkedtünk a brutális emelkedőnek, ami visszavitt a főútra. Hiába volt aszfaltos az út, a meredek dőlésszög és a folyamatosan folyó esővíz miatt egyesben is kipörgött az autónk kereke. Találtam egy másik utat, amit ugyan egy rövidebb szakaszon szétmosott egy korábbi áradás, de nem tűnt annyira meredeknek, végül ezen sikerült felkapaszkodni.

Kanyargós, keskeny, de járható hegyi utacskákon haladtunk keresztül az Appeninek hágóin. Volt ahol elértük az 1700 méteres magasságot is, de a ködtől semmit nem láttunk a tájból és a hőmérséklet is lecsökkent tíz fok körülire. Láttunk viszont mindenfelé kis gazdaságokat, ahol a saját tehenük tejéből minőségi, érlelt parmezán sajtokat gyártanak a helyiek. Be is ugrottunk az egyik farmra, hogy beszerezzünk egy cikkelyt a méretes malomkerékből.
Délutánra elállt az eső, sőt még néhol az ég is kikékült. Ezen felbuzdulva egy újabb fellegvárba másztunk fel a meredek kaptatón, de már meg sem lepődtünk, hogy a Fortezza delle Verrucole kapuján is egy nagy lakat fogadott. Itt viszont már lenyűgöző kilátásban volt részünk, érdekes volt látni, hogy milyen lehetetlen meredek hegyoldalba képesek építkezni az olaszok.
Utolsó programpontunk fel haladtunk éppen, amikor az út mentén megpillantottunk egy alpesi stílusú éttermet egy csomó útépítő melós kocsijával a parkolóban. Nos, ha az ittenieknek ennyire bejön a hely, nekünk is biztos jó lesz alapon úgy döntöttünk, hogy akkor ide betérünk egy ebédre. Jól tettük. Mindössze hét euróért ettünk egy prosciutto sonkás spagettit, aminek persze itt sokkal elegánsabb neve van, de a lényeg, hogy finom volt és most már tele hassal folytattunk utunkat, immár csodás napsütésben.

Grotte di Equi Terme szurdok és cseppkőbarlangról nem sok mindent találtam a neten, ezért aztán nem volt túl nagy elvárásom a hellyel kapcsolatban főleg, hogy abban sem voltam biztos, hogy odaérünk-e nyitvatartási időben. Szerencsénk volt, sikerült beférnünk az utolsó csoportba. Aggtelekhez szokott magyaroknak kicsit gagyi ez a barlang, de azért van benne minden. Érdekes formájú cseppkövek, függő tavacskák és kürtők. Az út több mint félórás, és egy helyen kibukkan a szabadba, ahol egy sziklafal oldalában kialakított kilátón találjuk magunkat. A szurdokban egyébként tanösvényeket építettek ki, azt is érdemes végig járni, kb. egy óra alatt végeztünk vele.
Na most már irány a tengerpart, reméljük holnapig kitart ez a szép idő!

6. nap

Ma D vitamin kúrán voltunk a Ligur-tenger partján. Kihasználtuk, hogy végre egybe esett a jó idő és a tengerpart, így hát az egész  napot a strandon töltöttük. Erről nincs is mit írnom, hacsak azt nem, hogy a hullámtörő sziklák carrarai márványból vannak. Halál komoly, ha nem látom a saját szememmel az óriási fehér tömböket, el sem hiszem.
Láttuk továbbá a helyi bay watch Pameláját, aki nemcsak abban különbözött kaliforniai társától, hogy elől nem volt annyira áramvonalas, hanem a feladatát is kicsit lazábban fogta fel. Konkrétan fészbukozott a mobilján, és hogy ne zavarja annyira a napsütés és a pancsoló népek, hátat is fordított a tengernek...

7. nap

Mielőtt elhagytuk volna Carrarát, felmentünk a hegyekbe közelebbről is megnézni, hogyan fejtik ki az óriási kőtömböket, hogy aztán kamionra rakva levigyék kikötő közelében húzódó kereskedések valamelyikébe.

Lucca csodálatos város, mely épp útba esik, ha innen megyünk Firenzébe, bemelegítésnek is jó, nekünk két óra elég volt, hogy végig szaladjunk a legfontosabb látnivalókon, úgy mint Duomo di San Martino vagy a San Michele in Foro.
A terveknek megfelelően délután négykor érkeztünk Firenzébe, és azonnal nyakunkba vettük a várost. Délutánra már eltűnt az Uffizi előtt állandóan kígyózó sor, és mivel fél hétkor zavarják ki a népet, volt két óránk, hogy végig nézzünk egy csomó híres itáliai festő remekművét. Leszurkoltuk a fejenként 14 eurós belépődíjat és pillanatokon belül fent találtuk magunkat az emeleti termekben időrendi sorrendben elhelyezett műalkotások előtt.

8. nap

Adós vagyok még két nappal, amire nem volt időm akkor megírni, ha lesz egy kis időm bepótolom.

Később:

Firenze Duomo és a brutális sor, 10 eurós kombinált belépő automatából.
San Gimignano és az audioguide
Siena és az elhagyott fényképezőgép

Montalcino vendégségben Robertonál

9. nap

Vissza Sienába, a fotómasina megvan. :)
Orvieto
Civita of Bagnoregio
Montefiascone Útikönyv
Viterbo
Calcata

10. nap

Tivoli fő attrakciója a Villa d'Este. Gyakorlatilag, mikor megterveztem, hogy északról kerüljük ki Rómát, azért választottam ezt a helyet, mert már sokat olvastam az Este birodalom eme remek kertjéről, ahogy a meredek hegyoldalba épített teraszokról szökőkutak és csobogók sokaságán át jut le a hegy gyomrából fakadó forrásvíz a mélyebben fekvő területekre. Legnagyobb megdöbbenésünkre, hétfőnként zárva tart a kert.

Igyekeztünk a jó oldalát nézni, hogy így viszont lesz időnk megnézni Hadrianus császár villáját, de hát keserű szájízzel ereszkedtünk le a völgybe, magunk mögött hagyva Tivoli városát, ami egyébként is csalódást okozott nekem a vízesések körüli elhanyagolt épületeivel és a szakadt mellékutcáival.

Hanem ez a Hadrianus tudott élni. A több hektáros területen fekvő ingatlan telis-tele volt mindenféle földi jóval. Óriási szabadtéri medencék, monumentális fürdőépületek, könyvtárak, amfiteátrum és még sorolhatnám mennyi mindent építtetett a híres hadvezér, amiből néhány épület meglepően jó állapotban maradt fent.

Egy fél napot is el lehetne itt barangolni, mi két órát töltöttünk bent, mert a nap már egyre feljebb kúszott és a hőség kezdett elviselhetetlen lenni. Az útitervünkben számos hegyi falu és még több dóm szerepelt, de sikerült meggyőznöm Katát, hogy amire nekünk szükségünk van, az egy jó kis tengerparti fürdőzés. Túlzás lenne azt állítani, hogy ha láttál már egy hegytetőre épült középkori olasz falut, akkor az összeset láttad, de az kétségtelen, hogy a sokadik után már kezdtünk egy kicsit belefásulni. Úgyhogy négykor már a Tirrén-tenger hullámaiban lubickoltunk.

11. nap

Sperlonga A tenger fölött 55 méter magasan elterülő, 3700 lakosú városka azon kevesek közé tartoznak Róma és Nápoly között, amelyeket elkerültek a modern civilizációval járó környezeti ártalmak. Hányattatott sorsa ellenére a város a mai napig őrzi kalandos történelmének romantikus nyomait. Már a római időket megelőzően is lakott területnek számított, Tiberius császár építtetett magának egy villát a tengerbe nyúló öböl barlangjának felhasználásával. Mi csak kocsival jártuk körül a települést, mert még hosszú nap állt előttünk.
Gaetában viszont már megálltunk, mert tobbzódott a látnivalókban. A Monte Orlando hegyen található Lucius Munatius Plancus hadvezér (I.század) mauzóleuma most kimaradt, helyette felmásztunk a szikla oromra épült gótikus középkori katedrálishoz, majd lent a tengerparton egy kisebb, de szintén nagyon régi templomot, aminek érdekessége, hogy a  padló erősen lejtett a bejárat felé. Az útikönyv szerint ennek az az oka, hogyha dagálykor betörne a víz, akkor az könnyen ki tudjon folyni az épületből. Szerintem pedig egyszerűen csak elszúrták a korabeli burkolók, aztán így próbálták megdumálni. A kikötőben NATO haditengerészeti bázis van és ami az ijesztő, hogy hallottunk több nagy durranást. Este nézni kell a híradót...

Santa Maria Capua Vetere Az antik Capuae város helyén épült fel, amelyet 841-ben a szaracénok elpusztítottak. I. e. 312-ben elkészült a Via Appia, a Római Birodalom egyik legjelentősebb útja, amely Rómát kötötte össze Capuával melynek következtében jelentősége folyamatosan nőtt i. e. 3 század során és a második pun háború idején a mediterrán vidék harmadik legfontosabb városa volt Róma és Karthágó mögött.  Capuae gladiátor iskolájából indultak el Spartacus és követői, az i. e. 73-as nagy rabszolgafelkelés során. Az Augustus császár uralkodása idején épített amfiteátrum maradványainak megtekintése volt a célunk, de ezt csak korlátozott mértékben sikerült abszolválnunk, mert konkrétan tök zárva volt. És nem csak ma, úgy nézett ki kívülről, hogy itt nagyon kevés az érdeklődő és ezzel egyenesen arányban is a pénz, ezért hiába a szépen kiépített parkoló, a műintézmény nem üzemel.

Vezúv ismertsége elsősorban az i.sz. 79-es kitörésének tudható be, amelyben hamuja és lávája eltemette Pompeji, Herculaneum, Oplontis és Stabiae római településeket. Azóta számtalanszor kitört (utoljára 1944-ben). Napjaink egyik legveszélyesebb tűzhányójaként tartják számon, mivel közvetlen közelében több mint 3 millióan laknak. Reményeink szerint nem most fog kitörni, ezért megmásztuk a parkolótól a kráter széléig vezető egy kilométeres kaptatót. Több mint húsz évvel ezelőtt jártam itt és a változás bár nem jelentős, mégis látványos. A 10 eurós belépőért cserébe most már vannak korlátok is a szerpentin szélén, és egy ösvényt építettek ki a kráter peremén végig. Igaz a hátsó fertályra csak külön belépővel, vezetővel lehet eljutni, de a bejárható részről is kiválóan lehet látni a rétegvulkán 200 m mély és 1,5 km átmérőjű kürtőjét, mely vulkáni hamuból, tefrából és lávafolyásokból épül fel. Most még helyenként kénes gőzölgések is jelezték, hogy ez itt egy élő vulkán.

Mázlink volt az időjárással is, mert a tiszta levegőnek köszönhetően nemcsak a Nápolyi-öblöt, de még Capri szigetét is jól lehetett látni.

12. nap

A mai nap az eurók ablakon kidobálásával kezdődött. Történt ugyanis, hogy leparkoltam a Pompei ásatások bejárata előtt és látom, hogy 30 perc ötven cent. Fogtam hát két eurót és beadagoltam a gépnek, mire legnagyobb megdöbbenésemre csak egy óra parkolási időt adott. Eszembe jutott, hogy találkoztam már ezzel a jelenséggel Oslóban, és már ott sem értettem, hogy ha minél többet parkolsz, annál magasabb az egy percre jutó díj. A gond csak az volt, hogy egy óra nem elég Pompeire, apróm meg már nem nagyon volt. Ezért úgy döntöttem, inkább bukom a két eurót és elhagytam a rabló parkolót és a bánatba onnan, de ingyé letettem a kocsit.

A másik amire figyelni kell az Olaszországban utazóknak, hogy itt délen már nem dívik az autópályákon a jegy és a kilométer arányos fizetés. Itt a felhajtáskor kell leszurkolni mondjuk két eurót, amivel ugyan elmehetsz akár több mint harminc kilométert is, de ha lehajtasz az első kijáratnál, az a te bajod. Így jártunk mi is, merthogy a GPS felvitt minket hat kilométerre, aztán közölte, hogy hajtsak le az autópályáról. Minek után ezt megtettem kiderült, hogy az út, amerre vinni akart le van zárva, így vissza kellett volna mennem az autópályára, természetesen újabb két euróért. Aha... Akkor már inkább felveszem a küzdelmet az öngyilkos jelölt robogósokkal és az alsóbb rendű utakat használtam.

Ja, hogy Pompei milyen volt? Hát jó sok kő, meg rengeteg turista és persze hőség. Szerencsére azért vissza is forgatnak valamit a 13 eurós belépőjegyekből, mert több helyen is láttunk állagmegóvó munkálatokat sőt, még új feltárásokat is. Pompei első megtalálása egyébként teljesen véletlenszerű volt. A 16. században a Sarno-folyó szabályozási munkálatai során bukkantak rá az első falmaradványokra. 1748. április 6-án kezdték meg hivatalosan az ásatásokat, amelyek mind a mai napig tartanak.



Végül sikerült leküzdenünk magunkat az Amalfi parkvidékre, aminek meredek hegyoldalba épült városkái messze földön híresek. Elképesztő teraszok, még elképesztőbb nagyságú citromok. Most már értem, miért ez a limoncello hazája. Egy a gond csak ezzel a hellyel, hogy sehol sem lehet leparkolni. Ide vagy születni kell, vagy taxival hozatja ki magát az ember komoly pénzekért.

13. nap

Ez a nap Capri szigetéről szólt. Minden terv szerint zajlott, sikerült elérni a 9:25-ös kompot és azzal szerencsésen átkelni. Az eredeti ötletem az volt, hogy mindjárt a kikötőben bérelünk egy motort, de aztán ezt elvetettem egyrészt azért, mert a legszebb kis utcákba nem lehet behajtani kizárólag a helyi elektromos targoncákkal, amik a szállodákhoz viszik a csomagot. Másrészt a megtapasztalt közlekedési morál is visszatartott attól, hogy én itt most elkezdjek szenvedni a szerpentineken egy robogóval, mögöttem egy utassal. Ehelyett 18 euróért mindjárt befizettünk egy sziget körüli órás hajókázásra. Pechünkre sikerült kifognunk egy hangos szláv csoportot a kb. 50 személyes bárkán, akik a rendelkezésükre álló összes elektronikus eszközzel (telefon, tablet, fényképezőgép, Gopro) igyekeztek lefényképezni minden egyes sziklát.

Izgatottan vártuk, hogy feltűnjön a Kék-barlang, ami itt a fő szenzáció. Csalódottan vettük tudomásul, hogy ma olyan erős a hullámzás, hogy nem engednek be csónakokat a barlangba. Márpedig a csodaszép kékség csak bentről érvényesül. Így hát megint megállapítottuk, hogy egy túl magasztalt,  turista csalogató látványosság marketingjének estünk áldozatul. A sziget túloldalán kaptunk helyette zöld barlangot, ami nem annyira híres, de azért nekünk tetszett. Majd megálltunk egy fehér barlangnál is. Nem viccelek, itt minden barlangot egy színről neveztek el. Végül áthajóztunk a nem kevésbé ismert sziklaszirtek között, hogy aztán kikössünk, majd gyalog indulhassunk a sziget felfedezésére.

Capri a kőkorszakban már lakott hely volt, az ókorban a sziget első lakosai görög telepesek voltak, akik i. e. VI. században érkeztek a szigetre. Tiberius császár, aki 67 éves korában emberkerülő lett, ide vonult vissza és nagyszabású építkezésekbe kezdett 27 és 37 között. Évszázadokon át tengeri kalózok pusztításainak volt kitéve. A szaracénok támadásai elleni védekezés érdekében a sziget lakosai a kikötő környékéről magasabb vidékre költöztek, a mai Capri város helyére. A 19. század elején, a napóleoni háborúk idején a sziget egy időre angol birtok, parancsnoka az a Lowe ezredes, aki később Napóleon „börtönőre” lett Szent Ilona-szigeti száműzetésében. Az angolok „kis Gibraltár”-rá építették ki a szigetet, amely végül ismét Nápoly birtokába került vissza. Capri szigetének idegenforgalma 1826-ban kezdődött, amikor híre járt a Kék-barlang (Grotta Azzurra) szépségének.

14. nap

Ma fájó szívvel, de elindultunk szép lassan haza. Gyakorlatilag egész nap mentünk, közel hatszáz km megtétele után Riminiben álltunk meg, hogy kipihenjük az elmúlt napok fáradalmait.

15. nap

Kipihentük... Már amennyire a piacon való bámészkodás annak számít. Ugyanis szombatonként Rimini belvárosát ellepik a furgonos, sátras piacozók, akik olcsóbban kínálják portékáikat és azt nélkülünk nem tartják meg. Felszáltunk hát a 11-es buszra, ami gyakorlatilag végig megy a szállodasoron, hogy aztán a belvárosba vigye a népet. A 11-es számot kicsit nagyképűnek érzem, merthogy két vonal van összesen a városban. De hogy teljesen összezavarják az utazókat, néha troli formájában jelenik meg a busz. Amint felszáltunk a tömött járatra volt egy kis lökdösődés, mert két rossz arcú HVCS (helyi vagány csávó) elállta az utamat és úgy csináltak mintha le akarnának szállni, de mégse. Hamar leesett a tantusz, zsebesek voltak és már majdnem célba is értek, de elővettem Darth Vaderes mosolyomat, és határozott tekintettel jeleztem, hogy velem van az erő. Le is szálltak iziben.
A piacról nem sok mindent tudok elmondani, mert én csak csendes szemlélő voltam egy közeli söröző teraszáról. Ruha, cipő és táska minden mennyiségben. Ja és oroszok. Az egész város tele van velük, szinte már több a ciril betűs felirat, mint az olasz.
Délután megpróbáltunk felszedni magunkra egy kis színt a tengerparton, hogy elhiggyék otthon, nyaralni voltunk.

16. nap

Utolsó kulturális napunk volt ma, holnap már csak utazunk. Ravenna volt terítéken, ami méltó befejezése a két hetes barangolásnak. Az antik világ Nyugat-Római biradolom fővárosaként is funkcionáló település mozaik képeiről híres, amelyek a több mint ezeréves templomok, keresztelő kápolnák és kripták mennyezetét és falát díszítik. Csak csomagban lehet jegyet váltani a látványosságokra, ami 10 euró, de öt helyre is be tudtunk menni vele, így már nem olyan vészes az ár. Út közben még megnéztük Dante sírját is, aki ebben a városban halt meg, miután Firenzéből elüldözték.

17. nap

Fél kilencre érkeztünk az A57-es autópálya melletti nagy bevásárló centrumba. A legnagyobb meglepetésünkre az itt található Carrefour hipermarket még nem volt nyitva, ezért a hátralevő fél órát frizbizéssel töltöttük a parkolóban. Mikor végre beengedtek, beszereztük otthonra az olíva olaj, balzsamecet, prosecco, parmegiano és buffalo mozarella szükségletünket a következő néhány napra, aztán egy nagy lendülettel haza is jöttünk. Hála a megépült szlovén és persze magyar autópályának már este hét előtt otthon voltunk.